Erre a túrára egy szépszámú motoros csapattal mentem. Pontos létszámot nem tudok mondani, de biztos voltunk 24-25-en 15 motorral. Soknak tűnik, de a létszám nem befolyásolta a tempós haladást, ráadásul az izgalmasabb részeken mehetett mindenki a saját tempójában, ott és annyiszor állt meg amennyiszer akart, majd a szakasz végén a megbeszélt találkozási ponton bevártuk egymást.

1. nap: Győr – Budapest – Nagylak – Arad – Déva – Csernakeresztúr

Budapestről indult a csapat magja, és a kecskeméti majd a nagylaki csatlakozókkal vált teljessé a társaság. Unalmas volt ennyit pályázni, de legalább hamar a határhoz értünk. Aradig nem volt izgalmas az út, de két faluban is láttam a helyi „látványosságnak” számító cigánypalotákat.

Romániai cigánypaloták

A rendszerváltást követően a tehetős roma családok csilli-villi paloták építésével kívánták megmutatni gazdagságukat, illetve túlszárnyalni a közösség többi családját. Ennek eredményeként Romániában számos ilyen palotát lehet látni: van ami sose készült el, mégis laknak benne, de van olyan is ami valóban puccosra sikeredett és hirdeti a család gazdagságát. Bánffyhunyad különösen híres cigánypalotáiról.

Az első faluban, ahol felfedeztem a palotákat egyik se volt befejezve, de így is nagy volt a kontraszt a környékhez képest. Nem mindennap lát az ember putriban palotát. A második faluban viszont már szépen(!?) be voltak fejezve a házak. Nem álltunk meg lefényképezni ezeket a „csodás építményeket”, úgyhogy egy korábbi Index cikkből mutatok néhány képet:

Fotó: Bődey János / Index

Déva vára

Arad után kezdett tekeredni az út, de a sok falu és a nagy forgalom miatt nem lehetett igazán élvezni a motorozást. Déván volt az első kulturális megálló, ahol Kőmíves Kelemen balladájából ismert várat néztük meg. A 250 méter magas domb tetején álló várhoz ún. telekabin felvonóval jutottunk fel, ahonnan páratlan panoráma nyílt a térség minden irányába. A vár gyakorlatilag egy jó állapotban megmaradt/felújított rom, amit a külső várfal mentén lehet körbe sétálni, az épületekbe és a belső udvarba nem lehet bejutni.

Innen már egyenesen a szállásra vezetett az út, ami a motoros berkekben méltán híres Szatmári Ottó vendégház volt. Ottó és családja vendégszeretetéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: még le se szálltunk a motorokról és már hozták a pálinkát, megalapozva a hangulatos estét.

2. nap: Csernakeresztúr – Vajdahunyad – Transzalpina – Ramnicu Valcea

Reggel egyből a közeli Vajdahunyadi várnál kezdtünk. Csak kívülről néztük meg az impozáns várat, de a külleme alapján érdemes bemenni és rászánni egy fél napot a bejárására. Minket viszont hívogattak a Transzalpina kanyargós útjai.

Transzalpina

Dörzsöltem a tenyerem, hogy végre jöhet a csapatás 148 kilométeren keresztül, de a 67C jelű országút elején (északi irányból) az útviszonyok nem voltak kívánatosak. Eddig meg voltam elégedve az útminőséggel, de itt megjelentek a kátyúk, kókány foltozások, ráadásul sok helyen vízátfolyással, kanyarokban kavics- és homokfelhordással találkoztam, úgyhogy óvatosan gurultam a vadregényes tájon keresztül. A Sebes folyó által táplált Oasa-tóig/gátig tartott az első etap, ahol egy finom lángossal csillapítottam étvágyam.

A tó után következett a Transzalpina legkátyúsabb szakasza. Nyugodtan lehetett volna virágot ültetni bármelyikbe. Szerencsére ezen viszonylag hamar túljutottam és végre kisimult az út, jöhetett a hegymenet és várva várt csapatás. Ahogy sűrűsödtek a hajtűkanyarok úgy csökkent érezhetően a hőmérséklet. A fenyveseket felváltotta a zöld fű és a legelésző tehenek, birkák látványa. 2000 méter felett ilyen lenyűgöző panoráma tárul elénk:

Miután mindenki lejött a hegyről Ramnicu Valceában található szállásunk felé fordítottuk a kormányt. Errefelé is kanyargott az út, de az egymást érő faluk ellehetetlenítették a fülig érő szájjal történő motorozást.

3. nap: Ramnicu Valcea – Transzfogaras – Nagyszeben – Gyulafehérvár

Szakadó esőre ébredtünk reggel mindenki „nagy” örömére. Esőben meg nem az igazi a motorozás, főleg nem hegyvidéken, úgyhogy felmerült a Transzfogarasi út kihagyása is. Az indulást 9-ről 10 órára halasztottuk és nyitva hagytuk a lehetőségeinket. Szerencsére az eső elált, még kicsit fel is száradt, úgyhogy 1 óra csúszással elindultunk a Fogarasi havasokba.  

Transzfogaras

Nem kis elvárásokkal vágtam neki 7C jelű Transzfogarasi útnak, mivel Jeremy Clarkson, a Top Gear műsorvezetője, a világ legjobban autózható útjának nevezte. A borús/esős idő ellenére sokan voltak az úton, mivel szombat volt. A látványosságoknál, illetve a csúcson is káoszos a parkolás, de az úton szerencsére könnyen túl lehetett jutni az autókon. A Vidraru-tóig együtt ment a csapat, majd mindenki a saját tempójában.

Vidraru-tó

A mesterséges tavat az Arges folyó vizének felduzzasztásával hozták létre 1965-ben. Ehhez egy 166 méter magas és 305 méter széles gátat kellet építeni, aminek a tetején vezet keresztül a Transzfogarasi út.

A déli oldalról támadtuk a csúcsot, az útburkolat kb. 50%-ban nedves volt és az átlagosnál rosszabb minőségű. Ennek ellenére nem csúszott, örömmel vettem az újabb és újabb kanyarokat. Javában lapogattam a motort, amikor elkezdett csöpögni az eső. Láttam motorosokat akik megálltak felvenni az esőruhát, de én még mentem tovább, mert ebből bármi lehetett. Sajnos eső lett, úgyhogy pár száz méter után nekem is megkellett állnom, hogy műanyagba bújjak. Innentől kezdve hol intenzívebben, hol szemerkélve esett. A táj hasonló volt a Transzalpinához: eleinte fenyőerdők szegélyezték az utat, majd a magasabb részeken legelők következtek. 

Capra-vízesés és a kilátás

A vízesés után számtalan hajtűkanyar és alagút következett, majd átmentem Románia leghosszabb alagútján, a Bilea alagúton (887m) és megérkeztem a Transzfogarasra. Nedves volt az idő, néhol még a hó is megmaradt, de itt már szerencsére nem esett az eső. Egy kürtőskalács társaságában elindultam felfedezni a környéket. A Bilea-tóról még épp tudtam csinálni egy képet, mielőtt leszállt volna a köd. 10 másodperc múlva már semmit nem lehetett látni.

A ködöt sajnos heves esőzés váltotta, ami beszorította a kirándulókat az ereszek alá. Az égi „áldás” nem akart csillapodni, így kénytelenek voltunk esőben elindulni lefelé. A hegygerincen túl a Transzfogarasi út ikonikus látványa fogadott. Nem érdekelt, hogy szakad az eső, muszáj volt megállnom. Ezért a látványért is jöttem. A bukósisakom alatt az eső ellenére vigyorogtam, mint a tejbetök.

Ez az út felfelé, száraz időben maga lett volna a kánaán. Viszont lefelé, vizes aszfalton maga volt a pokol. Mintha fel lett volna marva úgy csúszott, laza fékezésnél is beszitált a kormány. Természetesen mire leértünk elállt az eső. Amíg a benzinkúton voltunk nem is esett, csak miután elindultunk. Becsülettel esett egész a szállásig. Nagyszebenben megálltunk volna várost nézni, de így ez most kimaradt. Már egy ideje úton voltunk, de csak nem akartunk megérkezni, pedig minden egyes település előtt reménykedtem, hogy itt lesz a szállás. Egyszer aztán a fohászom meghallgatásra talált és megérkeztünk. Egy forró fürdő után a vacsorát már a teraszon fogyaszthattuk el, mert elállt az eső...

4. nap: Gyulafehérvár – Győr

Utolsó nap nem volt más program, mint a hazaút. Szerencsére száraz, kellemes időben indultunk útnak, ami egész nap kitartott. A 74-es úton mentünk, hogy azért kanyarvadászat is legyen, ne csak monoton utazás. Abrudbánya után volt egy szakasz, amit a forgalom elől le kellene zárni, olyan silány volt az útminőség. Folt hátán folt, kátyúk... rázott mint a kettőhúsz. Egy idő után szerencsére jobb lett a helyzet és a határig még tudtunk menni egy jót. Gyulán érzékeny búcsút vettünk egymástól és mindenki ment a maga útján haza. 

Útvonal

Ha tetszett az írás kövesd a blogot!
Ha nem szeretnél lemaradni a következő kalandomról kövess Facebookon.
Ha csak a képek érdekelnek keress Instagramon.
Túraútvonalaimat nézd meg RBikeren.